Német Nemzetiségi Önkormányzat

Selbstverwaltung
der deutschen Minderheit
im XVI. Stadtbezirk

Címünk:

A Német Nemzetiségi Önkormányzat postai címe: Budapest 1163 Havashalom u. 43.
A Német Nemzetiségi Önkormányzat irattára: Budapest 16. kerület Veres Péter u. 157.

Elérhetőség:

Német Nemzetiségi Önkormányzat
1163 Bp. Havashalom u. 43.
Telefon: 401 15 51
Péteri Ildikó elnök
Mobil: 06-20-95-67-014
e-mail: Ez az email cím védett a spam robotoktól. A megtekintéséhez JavaScript szükséges.

„Nicht da ist man daheim, wo man seinen Wohnsitz hat, sondern wo man verstanden wird.”
„Nem ott vagyunk otthon, ahol lakunk, hanem ahol megértenek bennünket.”

(Christian Morgenstern)

 

Köszöntjük a XVI. kerületi Német Nemzetiségi Önkormányzat honlapján.
Reméljük gyakran meglátogatják oldalunkat, melyen megpróbáljuk Önöket tájékozatatni a közösségünket érintő legfrissebb információkról, hírekről.

berghoffer-tabuEgy újabb hiteles beszámolót olvashatunk a közelmúlt történetének kevésbé ismert, gyakorlatilag elhallgatott oldaláról. A Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület kiadásában ez már a második kétnyelvű könyv. Az előző Tatár Rózsa TÚÉLTÜK! című riportkötete volt. Dr. Stark Tamás történész írja a Berghoffer kötet előszavában: „Úgy tűnik, hogy a világháború befejezése óta Nyugaton olyan közmegegyezés van életben, amely kimondja, hogy a Szovjetunió által elkövetett bűnökkel nem kell foglalkozni, mert azokat ellensúlyozza és feledteti a nácizmus legyőzésében való részvétel.”

Ha a Nyugatot nem is, minket még érdekel mi történt, amikor a szovjet hadsereg elérte a Duna vonalát és körülzárta Budapestet 1944 karácsonyán. Január elején már megkezdték, és csak részben a hadifogoly-szállítmányok előzetesen tervbe vett feltöltése miatt a német származásúnak tartott munkaképes lakosság tervszerű összeszedését. A másik rész tudatos volt, mint a pár hónap múlva következő kitelepítés. A „TABU” című könyv egy újabb mozaik a teljes képhez. Berghoffer Róbert, az eseményeket átélő-túlélő szemtanú most látta elérkezettnek az időt megírni azt, amit túlélt. Számára, aki „német nevűnek” született különösen nehéz a kollektív bűnösség vádjával sújtottan bármit is mondani, mégis kicsit furcsának érzem a német nevűség kérdését akkor, amikor könyvében közzé teszi a „Schwaben Verein Schorokschar” (Svábok Egyesülete Soroksár) csoportképét. Bizony fel kell vállalni, hogy az elhurcoltak a magyarországi németség tagjai, leszármazottjai voltak, akiket a Nyugat Sztálinnal megegyezve ugyanúgy odadobott a Szovjetuniónak miként a magyarokat és bárkit, akiket ők bűnösnek tartottak. A származását büszkén vállaló magyarországi németség sokat tett és mai is sokat tesz vállalt hazájáért. Morvay László zománcművész mesélte nekem még a kilencvenes évek végén, hogy a már évtizedek óta (akkor még Nyugat-) Németországban élő kitelepített svábok könnyes szemmel húzták fel a magyar nemzeti lobogót és énekelték hozzá a Himnuszt, ottani kertjükben március 15-én! Igen az a közmegegyezés, amire Stark Tamás is utal, egy álságos kettős mércét tartalmaz. A magyarság területi és lelki megcsonkítása nagy bűn, de ki emelte fel ezért nemzetközi szinten a szavát? Bizony kevesen, és azok is hatás nélkül. Németet, magyart itt Közép-Európában kollektív bűnösség vádja terheli ma is, lásd Benes dekrétumok. Vajon miért nem tiltakozott, vagy emelt vétót Németország, Csehország és Szlovákia EU tagsága ellen? A Tisso féle fasiszta szlovák állam tevékenysége pedig ma sincsen nagydobra verve, csak Esterházy János van bűnösként még mindig nyilvántartva. Gyalázat! Így van ez a kényszermunkára fogságba vetettekkel is. Mert bizony volt a színfalak mögött egyezkedés, voltak táborok a Szovjetunió területén csak a hadifoglyok számára (350 főtábor és négyezer melléktábor), voltak tömeges elhalálozások, ismeretlen helyekre temetések, de a valóságról senki nem beszélt! Vagy csak nagyon kevesen, mert nem szabadott beszélni. Volt apósom sokat mesélt nekem arról a hat évről, amit lehúzott, ahogyan ő nevezte: „a paradicsomban”, sebesültként egy hadikórházzal esett fogságba. Követ tört a Kaukázusban, útépítésnél dolgoztatták Moszkva és Leningrád között, majd Kijevben a város újjáépítésén. Elmondása szerint a legvadabb kínzás számára mégis az volt - rosszabb a hidegnél, állandó éhezésnél, megfélemlítésnél - , amikor elhozták vonattal a foglyokat Csapig – már látták a Záhonyi templom tornyát – majd névsorolvasás után a rabok felét visszavitték a „paradicsomba”! Ez kétszer történt meg vele. Harmadszor már nem is figyelt oda. A mellette álló társa bökte meg: ”Marci! A te nevedet mondták!” Kis nép kis bűn, nagy nép nagy bűn mondhatnánk elkeseredésünkben, mert lenne min elmélkedni. A koreai háborútól Szuezig, Gdansktól Berlinen át Budapestig, Vietnámtól Nicaraguáig, Afganisztántól Angolán át Szudánig, Iraktól Líbiáig még sorolhatnám hosszasan az utóbbi hatvan év pusztító, máig ható és zajló súlyos tragédiáit, amelyeknek következményei végigkísérik életünket és utódainkét is. Azokét is, akik siratják nyomtalanul elpusztult, ismeretlen helyen nyugvó családtagjaikat és azokét is, akik – őróluk sokkal kevesebbet beszélünk – anyagi és társadalmi haszonélvezői (voltak) a borzalmaknak. Róluk talán csak Gyóni Géza merte leírni gondolatait az utóbbi száz évben, amikor az átélt borzalmak felébresztették a háborús propaganda altatógázától elzsibbasztott agyát:„Csak egy éjszakára küldjétek el őket:A hitetleneket s az üzérkedőket. Csak egy éjszakára:Mikor a pokolnak égő torka tárul,S vér csurog a földön, vér csurog a fárólMikor a rongy sátor nyöszörög a szélbenS haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…”
Berghoffer Róbertnek az unokatestvére szörnyű halálát kellett megélnie, aki még az elhurcoltatása után – Magyarországon - megszületett gyermeke nemét sem tudta, megszökött a lágerből és pár nap múlva a Volgától hozta vissza a katonai rendészet. Parancsnoka összeverte, megkínozta. Úgy halt meg vérmérgezéstől elüszkösödött karral, fagyásoktól sebes, fájó testtel és családja után vágyó, sajgó lélekkel. Ő vajon kihez sóhajthatott utoljára? Azok, akik a kényszermunkatáborok előre kitervelt, embertelen munkakörülményeit túlélték még ma is álmodnak azokról a rettenetes időkről, amelyet szerencsésen túléltek.
1976 és 1990 között a soroksári székhelyű Építőipari Gépesítő Vállalat (ÉGV) dolgozója voltam, először toronydaru-kezelőként, majd a szakérettségi után előadóként a vállalat soroksári, akkor még XX. kerületi központjában. A málenkij robotról 1983 nyarán is hallottam, akkor már soroksáriak szájából. Mindkettőjüket, a lányt és udvarlóját, Soroksárról az utcáról vitték el teherautóval 1945 januárjában. Kapcsolatukat a borzalmas helyzet csak megerősítette. Mindketten szerencsésen hazatértek és házasságukat már idehaza szentesítették. Ehhez hasonló példa Berghoffer könyvében is előfordul.
A vidék, ahol az 1852-es számú kényszermunkatábor kialakításra került, földrajzilag Európa keleti részén a Volga folyótól keletre, az Ural hegységtől nyugatra fekszik. Ez a terület tehát még nem Szibéria, azaz Ázsia, akármilyen farkasordító hideg is tud lenni telente! Oktyabrszkij és Tajmuzi a Tatár és Baskír Autonóm Köztársaságok határán, a baskíriai oldalon található, Bugulma pedig nyugatabbra, tatár földön. Ráadásul ez a természeti kincsekben rendkívül gazdag vidék a keleten maradt magyarság és a bolgárság valamikori földje, a Magna Hungária és Magna Bulgária volt. Juliánusz barát észak felé a Belaja és az Ufa folyók összefolyásáig jutott el, azaz a mai Ufa városáig! Innen nyugatnak, délnyugatnak tartva érkezett haza első útjáról 1236-ban. Kodolányi János, a nagyszerű író, az internacionalista érzelmű és „acélos” elvárásokat hűen teljesítő irodalomtörténészeink által mélyen elhallgatott kiváló könyvében, a Juliánus barátban írja le ezt a vidéket és a korabeli Esztergomot, IV. Béla király udvarát. Arra a vidékre, a Volgától le egészen Orenburgig telepítette le II. Katalin cárnő (egyébként porosz hercegnő) az akkortájt még több kisebb országból álló német nyelvterületről összetoborzott vállalkozó kedvű embereket, akik nem lakatlan területre kerültek, hiszen éltek már itt tatárok, baskírok és más kisebb népcsoportok évszázadok óta, csak az orosz terjeszkedési politika nem sokat törődött velük. Valószínűleg az ő leszármazottjaik azok a német nyelvet soroksári tájszóláshoz hasonlóan beszélő „apró termetű, őrzésüket ellátó lányok” Berghoffer könyvében, akiknek már az őseik a közéjük telepített németektől megtanulták a német nyelvet.
Berghoffer Róbert könyve joggal viseli a TABU főcímet, mert felhívja a figyelmet eddig ismeretlen, fontos részletekre. A többnyire jeltelen sírban, a volt Szovjetunió területén létesített munkatáborok közelében nyugvó, sok szenvedés árán elhunyt hazánkfiairól ne feledkezzünk meg soha. Ne feledjük, gyertyát mindig gyújthatunk, és a tisztító lángban élhet a megfoghatatlan emlékezés. Berghoffer Róbert könyve segít megőrizni emléküket.
Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület Kétnyelvű kiadás, Pilisvörösvár, 2010.
Dr. Stark Tamás előszavával és Wiedermann Piroska ajánlásával
Német fordítás: Babják Veronika, Kerekes Gábor, Müller MártaRuda Gábor, Szabó Anikó
Német nyelvi lektor: Susanne Hofsass-Kusche